A hízás és annak mentális feldolgozása, elfogadása kemény meló. Kövérként tudom: folyamatos harc dúl bennem, amely során a kudarccal végződő fogyókúrás kísérleteket és a felszaladó kilókat igyekszik a fejem „kiegyensúlyozni”. Ennek az egyenletnek a végén nincs olyan eredmény, amellyel megbarátkozhatnék, ez egyenes út a veszedelembe. Tanulj a hibámból!
Mióta az eszemet tudom, kövér vagyok. Az első születésnapom felvételén látszik, ahogy anyukám szeretetteljesen mondja: „igen, ott van a nagy hasikád”, nos, az maradt és nőtt is velem. Ezzel párhuzamosan általános iskolában kezdődtek az – utólag már láthatóan – eleve kudarcra ítélt kísérletek a lefogyasztásomra. Nem értettem meg, hogy mi ennek a célja, nem tudtam elképzelni sem – amit persze édesanyám már régesrég tudott – hogy mennyi fájdalomtól, keserűségtől mentene meg, ha lefogynék. Annyit tudtam, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég jó, és sosem lehetek elég jó. Sokszor voltam szomorú emiatt magamban, amit igyekeztem nem mutatni, helyette faltam.
Gimnáziumban, tizenöt éves korom környékén már kezdtem megérteni, a túlsúlynak milyen következményei lesznek majd az élet minden területén, noha én kifejezetten szerencsés voltam. A közösségem nagy része elfogadott, nagyon ritkán bántottak, és igazából akkor sem olyan drámaian, hogy felnőttkoromra megmaradt volna. Anyám leckéi, miszerint kedvesnek és okosnak kell lennem, ha már szép nem vagyok, megtették a hatásukat – ez a két felvett tulajdonság segített túlélni. Ugyanakkor ilyenkorra már magamtól is akartam fogyni, változni. Minden alkalommal, amikor kerek számúvá híztam, eldöntöttem, hogy rendben, ez volt a vége, ennél kövérebb már soha nem leszek, sőt.
Nincs olyan, hogy maximum
Ez volt a legfontosabb lecke. Nincs olyan, hogy nem tudok tovább hízni, nincs olyan, hogy elérek egy plafont – hacsak bele nem halok. Addig viszont, ha magam nem teszek ellene valamit, igenis hízni fogok, még ha lassuló tempóban is, de soha „telek meg”. Nagyon sok év volt, mire ezt beláttam, két éve, huszonöt éves koromra jöttem rá, hogy itt bizony nincs határ.
Azóta minden megváltozott – már nem is akartam olyan nagyon lefogyni. Lemondtam magamról, gondolván, olyan súlykategóriába léptem, ahol a szívem időzített bomba, ahonnan nincs visszaút. Persze, ettől függetlenül voltak gyengécske kísérleteim a fogyásra, de azt a bizonyos lélektani határ számot sosem tudtam lefelé átlépni. Elkönyveltem, hogy talán a harmincéves kort sem érem meg.
Teljes kontrollvesztés következett, minden második benyomott pizzával vagy csokival kívántam, hogy ez legyen az utolsó, kapjak szívrohamot, vagy másnap ne ébredjek fel a kóma-szintű maratoni alvás után – amely jellemzően követ egy falásrohamot.
Mégis élni akarok!
Egy különösen rossz időszakomban döntenem kellett. Nem voltam elég bátor vagy határozott, hogy véget vessek az életemnek. Azóta tudom, hogy soha nem lennék képes rá, gyáva vagyok és erőtlen. Más megoldás csak egy kínálkozott: a túlélés. Akkor fordultam pszichológushoz. Vele kétéves munkában vagyunk, rájöttem, mikor és hogyan eszem, mi okozza a problémát, mik az eredendő okok, és most azon dolgozunk, hogy megtanuljam ezeket másképp kezelni.
Az első évben sokszor elbizonytalanodtam, hogy minek kell ez, nincs kedvem, nincs bennem kitartás, lusta, igénytelen dagadék vagyok, jobb lenne nélkülem a világnak, az egészségügyet sem terhelném, ésatöbbi.
Akkor esett meg, hogy egy céges fotózás után megláttam a képeket magamról. Annyira megijedtem attól, hogy fel sem ismertem az engem prezentáló parókás pacahalat, hogy önkívületben menekültem hazafelé. Futni kellett a hévhez, siettem, és léptem egy rosszat. A térdem reccsent, olyan fájdalom hasított belé, mintha nyárssal szúrnák át. Alig bírtam felszállni a hévre, ott leültem, és megállás nélkül, némán zokogtam.
Lepergett előttem az életem. Ha nem változtatok, talán sosem leszek képes megmozdulni. Ha nem tudok meghalni, akkor nyomorultan, önhibából mozgásképtelenül, undorítóan kell élnem. Rá kellett jönnöm, hogy ez az élet még annyira sem alternatíva, mint az öngyilkosság. Ez nem válhat valóra.
Láthatáron a lélektani határ
Az utóbbi hetekben sokat változtattam – konkrétan mindent magam körül. Célokat fogalmaztam meg, hozzá feladatokat rendeltem karrier, hobbi és egészség terén, és mindegyik feladatokat elkezdtem lépésről lépésre megvalósítani. Érkeznek hozzám a kiporciózott és egészséges ételek, sportolok, tanulok angolul, tanulok érettségire, hogy egyetemre felvételizhessek, dolgozom, írok. Idestova tíz év után először érzem, hogy elindultam, haladok valamerre, már nem csak álmodozom róla, ténylegesen változom.
Lassan, nagyon lassan, de pár kilócska is elindult lefelé. Oldódik rólam a zsír-szkafander, amely végtelennek tetsző évek óta teljességgel elzár a világtól, újra feltűnt a határon az a szám, amelyet átlépve reménytelennek láttam az életem. Ki tudja, talán egy hónap múlva elérem, két hónap múlva át is lépem, és kitáncolok a magamban definiált halálos zónából.
Ne feledd, nem vagyok követendő példa: hagytam olyan súlyosan elhúzódni a változást, ameddig komoly egészségügyi, mentális és lelki problémák hada alakult ki a testemben. Háromszor több munka és erő kell a sikerig, mintha időben észbe kapok, és nem tudom megmondani, hogy képes leszek-e rá. De azt tudom, hogy akarom, jobban mint valaha, és megteszem mindazt, amire most képes vagyok.
A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!
