Mindketten szoktunk buszozni, legalábbis biztosra veszem, te is utaztál már busszal. Gondoltam elmesélem, hogyan szoktam én, a kövér nő buszozni. Nem mindig, de rosszabb napokon igazi tortúra. Ha a történetem elolvasva egyetlen dolgot magaddal viszel, legyen ez: a kövér embert nem kell bántanod, megteszi helyetted más. Talán ő maga.
Tudom, mikorra kell odaérnem a találkozóra. Utálok késni, és mivel Csepel déli részén élek, a hév nem jár a teljes vonalán, átszállni sem lehet könnyen a metróra, tervezni kell, tervezek is. Egészre kell ott lennem, előtte tíz perccel szeretek megérkezni, házigazda-szerepben tetszelegve máris enyém a helyzeti és kommunikációs előny. Született budapestiként tudom, hogy Futár tervez, valami váratlan végez, így legalább negyedórával a találkozó előttre időzítem az érkezést. Az app elvégzi a matekot, kiírja, mikor kell indulnom.
Természetesen mindig legalább öt, de inkább tíz perccel korábban lépek ki a házkapun, mert kövér vagyok, normál ember sétatempójával számol a Futár, nem kéne késnem, nem tudom, mennyivel vagyok lassabb, de lassabb, az egészen biztos. Szedem a hurkáimat, pihegek és kipirulok, mire a megállóba érek. Olyan ruhákat hordok, amelyeken nem üt át az izzadság, mégiscsak értelmes nő vagyok, emiatt már nem kell aggódnom. Maszk fel, táska kézbe, gyomorba görcs, minden készen áll.
Jön a busz, megáll, ajtók nyílnak, gyűlölködő arcok szállnak le, megvetnek, próbálnak kikerülni, nyilván három méterrel a busz ajtajától állva is útban vagyok. Undorodnak tőlem, nem néznek a szemembe, magukban puffognak, a hasamra szegezik a tekintetüket, nem tudom magam elég kicsire (khm, egyáltalán kisebbre) összehúzni. Szinte mindig van egy ember, aki nekem jön, hogy érzékeltesse, nincs helyem itt.
A gyalogosok feltülekednek, én utolsóként szállok buszra. Középen kapaszkodó, az emberek hamar továbblibbennek közte és az oldalra csapódott ajtó között, én meg érzem, hogy végiggördül egy verítékcsepp a hátamon. Be fogok szorulni, egyszer biztosan, és miattam nem lehet továbbmenni, és majd mentők szednek ki, közben instalájvot tolnak a fennakadt ámbráscetről, a lelkem ottpusztul. Lépek, szédelgek, beverem a térdem a korlátba, a vállam a másik oldalt az oszlopba, meg sem rezzen az arcom, csak legyek már fent. Nem merek mély levegőt venni, hogy ezúttal is megúsztam, mert lihegésnek tűnne, és persze, hogy a kövér ember két lépcsőfokot megmászva is liheg.
Körbenézek, le akarok ülni. Nem csak lustaságból, hanem mert útban vagyok, az emberek nem tudnak tőlem leszállni, kényelmesen kapaszkodni, nem látnak ki az ablakon, és olyan ronda vagyok, ha rám néznek, felfordul a gyomruk. Le kell ülnöm, lehetőleg dupla ülésre, belülre, a táskámat ölbe véve, hogy pajzsként szoríthassam magamhoz, takarjon el az emberek elől (mintha tudna, ugyebár, höhö). Emberek mellé nem ülhetek, milyen az, hogy egy hájpacni más mellé préselődik, összeizzad, összenyom, nem lehet átmászni rajta, nem, ez szóba sem jöhet. Látok egy üres dupla ülést, de az a forgón túl van, tehát nem mehetek oda. Ha rálépek, leszakadhat, de minimum fájdalmasan nyikorog, küzd az életéért, sikoltva tiltakozik az elefánttaposás ellen. Várok, hátha.
Szerencsém van, én sokáig utazom, felszabadul egy dupla ülés. Behúzódom az ablakhoz, amennyire lehetséges, a busz falához simulok. Nem számít, hogy koszos lehetek, a kövér ember igénytelen, csinálhatok bármit, igénytelen maradok, akár koszos is lehetek. A kezem elfárad, ahogy a hasamhoz préselem a táskámat, a laptopnak nem tesz ez jót, de hát kövér ember tulajdona, majd megedződik.
Újabb megálló, emberek szállnak le, mások fel, és akkor látom, hogy egyikük kinézte, pont a mellettem lévőt, pedig több szabad hely is van. A pulzusom az egekbe szökik, alig tudom visszatartani a zihálást, magamban üvöltök, hogy ne, csak ide ne, könyörgöm, inkább a csinibaba mellé, rá persze nem nézek, felhívás volna keringőre. Leül, mellém. Mindenem megfeszítem, a combomat összepréselem, megfojtanám a táskámat, ha élne, a vállamat előrehúzom, a nyakam eltűnik, a hátam bemerevedik. Számolom a megállókat, aztán a másodperceket, próbálok nem sírni, hogy a kanyaroknál tudjak koncentrálni, nehogy véletlen hozzáérjek, ráfolyjak.
Le kell szállnom, de ő mellettem tovább utazna. A maszkom fekete, nem látszik, hogy alatta mindenütt izzadtság borítja az arcom, ez jó. Várok, hogy ne kanyarogjon a busz, tudom, hogy egy darabig még nem fékez, kedves hangon kérem, elnézést-bocsánat-kiengedne-nagyon-köszönöm-bocsásson-meg-köszönöm-szépen. A combhájam alatt az izom remeg, túl sokáig feszítettem, alig bírok ellépdelni az ajtóig. Nem nézek senkire, várom, hogy megálljunk, persze hiába engedek mindenkit magam elé, aki le akar szállni, még egy ember feláll, nyomakodik mögöttem, a hátamat, karomat böködi, hogy emlékeztessen, útban vagyok.
Lefelé kifújom a levegőt, összeszorítom a hasam, lelépek a korlát és ajtó között a járdára, pár “fürge” lépés után letépem a maszkom, mélyet lélegzem a szmogból, behunyom a szemem, majd felnézek az égre.
Ez most még sikerült.
A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!
