Beküldve:

Öt motivációs tényező, amellyel könnyebben veszem rá magam a mozgásra

Dagadtan A Világ Ellen_DAVE blog

Az van, hogy kövér vagyok. Nem kicsit, nagyon. Kiskoromban édesanyám gondoskodott róla, hogy mozogjak, mikor mit, és bár akkor is kövér voltam, nem voltam olyan tohonya, mint manapság. Táncoltam (inkább el se képzeld), tornáztam, fitballra jártam, vízilabdáztam, úsztam, atletizáltam (nem, nem a magasugrás volt a számom), futottam (ezt már el sem tudnád képzelni). Azóta eltelt tíz év, felszaladt röpke negyven kiló, hát mit mondjak, nem ugyanaz az élmény nekiállni a mozgásnak. Szerencsére egyszerű lélek vagyok, mint a faék, és pár apró csellel rá tudom venni magam a mozgásra, legalábbis a legtöbb esetben. Íme öt módszer, ami nekem beválik!

  1. Csere alatt a kövér-szótáram!

El sem hinnéd, mennyit számít, hogy ha megeszem egy müzliszeletet, azt nem „bűnözésnek” fogom fel, ha megbénít épp a pánik, nem „lustázom” le magamat, vagy ha lepattog a körömlakkom, mert bénázom a súlyzókkal, nem „igénytelenezem” le a külsőmet (mintha amúgy számítana édes magányomban, itthon, torna közben, de akkor is). Emellett minden erővel azon vagyok, hogy ne derogáljam tovább az amúgy is gyengécske teljesítményemet. Edzésnem hívom, mert igenis küzdök az életemért, lihegek, mint Linda víziló a debreceni állatkertben, amikor futott az almáiért. Jelenleg ennyit bírok, nekem ez a komoly edzés, kész-passz.

  1. Megadom a módját!

Egek, külön cikk-sorozatot érne, hogy milyen dagadtként sportruházatot vásárolni. Annyi megaláztatást, kínt életemben nem éltem meg, mint sportmelltartó vásárlásakor – de erről majd máskor. Van már profi sportmelltartóm, kényelmes leggingseim, izzadságot áteresztő speckó felsőim, jógamatracom (utóbbit nyilván anyukámtól csórtam el), súlyzóim (aprócskák, amelyeket jelenleg elbírok), röviden szólva minden adott, hogy megadjam a módját a sportnak. Átrendezem a nappalit, beteszem a „basszus-nekik-sikerült-nekem-is-fog” hőssorozatos soundtrack-listát Spotifyon, és tolom, ameddig véget nem ér az a gyakorlatsor, amelyre jelenleg képes vagyok. Lenyújtok, visszapakolok – az egész tornának adok egy minőségi keretet. Mondjuk az is segít, hogy minden felülésnél elmondom magamban, hogy rohadt volna meg az összes csokoládé, amelyet életem során befaltam.

  1. Nem hagyok kibúvót!

Lepődj meg, hát nincs valami számottevő fizikumom, sőt. Rossz a tartásom, nincsenek izmaim, a jobb térdem korábban meg is sérült, ezért térdet igénybe vevő gyakorlatokat eleve alig tudok csinálni. Barátaim viszont vannak, akik mind elláttak jó tanáccsal, mit tehetek ellene, és ezt a sok tippet vegyítve meg is lett az eredmény. Edzés előtt fél órával beveszek két kapszulányi kollagént (amely közismerten jót tesz az ízületeknek), és egy kapszula L-karnitint, amely gyorsítja a zsírsejtanyagcserét. Ez utóbbi az igazi kulcs: ha fél órával a bevétel után az ember sportol, akkor az L-karnitin energiát szabadít fel a testében, eredményesebb lesz a mozgása, mintha csak önerőből tenné! A három kapszula bevétele után nincs más lehetőség, muszáj tornázni!

  1. Leváltom a jutalmazó eszközöket!

Kétféle életmódváltó van: aki edzés után úgy érzi, most már jogosan falhatja be a zacskó csipszet és a tábla csokit, és aki edzés után rá sem tud nézni egy aszott almára, mondván, nem azért szenvedtem ennyit, hogy kárba vesszen! Nagyon szerencsésen én az utóbbiak közé tartozom – ezért is törekszem délutánra vagy estére ütemezni a testmozgást –, de ennek nem várt következménye lett, hogy rosszkedvvel, mogorván töltöttem az alvás előtti időt. Mindezek ellensúlyozására a legbanálisabb eszközt választottam: „sportolás utáni frissítő” tusfürdőt és minőségi testápolót szereztem be, amelyeket fürdés után otthoni wellnesskezelésnek fogok fel. Rém gyerekes, tudom, de olyan naiv örömet jelent, hogy csak na!

  1. Beszélek róla!

Bizony, elképesztő, mennyit számít ez a közösségi média fals világában. Nem szeretek olyanról posztolni, olyasmiről mesélni másoknak, amely nem igaz, épp ezért teszem annyira ritkán – amikor tényleg jó kedvem van, vagy olyan sztori lapul a zsebemben, amely olvasókért kiált. Beszélek róla barátokkal, akik tanácsokat adnak, akik bátorítanak, akik mellettem vannak, és igazán nem hagyhatom cserben az ő erőfeszítéseiket azzal, hogy teszek nagy ívben a mozgásra.

Ez voltam én.

Neked mi segít?

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!

Beküldve:

Falásroham: így zajlik egy túlevő fejében

DAVE blog_Dagadtan A Világ Ellen

Egy hónapja nem volt falásrohamom, emiatt hálás vagyok. Most, hogy megint megtörtént, azért vagyok hálás, hogy frissen, ébredés után le tudom írni, mi zajlik le bennem, a túlevőben ilyenkor. Ha elkezdődik, nincs visszaút, ki kell pörgetni, túl kell esni rajta, legközelebb pedig még jobban figyelni a kiváltó okokra. Túlélni, és megint küzdeni ellene.

A mellkasom összeszűkült, fulladok, nem kapok levegőt. Egyre nagyobbakat harapok a semmibe, hátha jut belőle némi oxigén a tüdőmbe. A mellkasom szúr, a szívemet zsákvarrótűk döfködik, a kezem meg-megremeg. Le kell ülnöm, előrehajolok, a hashájamat a combomhoz préselem, a mellemet a térdemhez, egyetlen lüktető hájkupaccá válok, reszketek, nem bírom tovább.

A gyomrom korog, belerázkódik a teljes testem, a fülemben visszhangzik a morgás. Nézek előre, a padlóra, de nem látok, nem fogok fel semmit. A fejemben dübörög a gyomorkorgás, dvorzsák szerenádja szakadozik, csak annyi marad belőle, hogy a korgásom felveszi a zene ütemét. A szememből folyik a könny, nem is emlékszem, mikor indult meg, csípi az arcom, fáj a vájat.

Szédülök, amikor felegyenesedem. Felállok a kanapéról, odabotladozom a fotelig, lerogyok, az ölembe húzom a laptopot, netpincér, legutóbbi rendelés, kápés fizetés, mire lesz az elég, nem számít, legyen itt, érdesburgonya és pizza. Váltok lejátszási listát, szomorús-alvós-lassú klasszikusokat teszek be, Chopin, na végre, legalább tudom, hogyan kell írni a nevét. A laptopot átteszem az ölemből a dohányzóasztalra, felállok, kicsoszogok a konyhába. Nem veszem észre, hogy csoszogok, ami szerencse, mert gyűlölök csoszogni, a legundorítóbb kövérszokások egyike, nem kéne ekkora láb, amit már nem tudsz megemelni, hájdagály!

Feltépem a hűtőt, keresem az ételt. A megrendelt diétás porciókon kívül van benne egy fél üveg diétás lekvár, egy szinte érintetlen üveg szójaszósz, háromféle bor, mogyorós vodka, hát mi más, és víz helyes csatos üvegekben. Kiveszem a vodkát és az adagokat, azokat egyesével a hűtő mögötti asztalkára teszem. Nem fáradok tálalással vagy bármi flanccal, tiszta villát fogok, és sorra nyomom be magamba a fogásokat. Általában szeretem ezeket az ételeket, élvezem az ízüket, állagukat, illatukat, zöld-fűszerezésüket, most viszont mintha hungarocellt rágcsálnék. Épp csak annyit rágok rajtuk, hogy le lehessen nyelni őket. Kifogy az egyik doboz, félreteszem, jön a másik, ameddig van mit enni. Az egynapos adagból csak a tízórai joghurtot és a reggelihez való csalamádét hagyom meg. Közben megiszom fél liter vizet, azt is inkább csak azért, hogy könnyebben csússzanak az ízetlen falatok.

Visszamegyek a nappaliba, ugyanabba a fotelbe omlok bele, mint korábban. Kell egy YouTube videó, valami, ami elvonja a figyelmem a dübörgő korgásról, amíg megjön a pizza. Végiglapozom a csatornákat. Könyvkritikáktól kíméljetek, majd az ÉS-Kvartettet nézem meg, Tompa Andrea Hazájával, amit azért nem olvasok egy hete, mert félek, hogy a magamfajta nyomorultak lesznek, akik a Hazát tönkreteszik. Sikerre hangolva, Sikerkapszula, menjetek a francba. Puzsér is csak kétórás anyázásokat tesz fel, Dancsó már rég nem vicces, marad valami kommersz gagyiság, aminek már akkor elfelejtem a címét, amikor rákattintok. Túl kommersz, nem köt le.

A kalkuláció szerint tizenegy perce itt kéne legyen a futár, de nem jött. A telefonon benyomom a Duolingót, zsinórba harmadszor gépelem be, hogy I drinks coffee, de nem tűnik fel.

Csöngetnek, annyira vagyok pont magamnál, hogy megkérdezzem, ki az. Válasz nincs, megkérdezem, hogy kihez jött, milyen ügyben, miért keres, kit is keres, nincs válasz. Ez a futár lesz, a gyökér, akinek férfi hangja van, pedig nő, bár ezt a mai világban nem tudhatjuk. Feljön, nem köszön, rámböfögi az árat, fizetek. Adok neki borravalót, pedig engem sem vet fel a pénz, kevesli, épphogy nem köp le. Elköszönök, kevés híján az orrára nem csapom az ajtót, hogy érezze, nem csak neki van rossz kedve.

Bemegyek a laptophoz, ész nélkül tömöm magamba az ételt. Úgy fest, van hatása a diétának, a szokásos adag fele megy le, pedig gyűröm.

És akkor, akkor történik meg.

A gyomrom pattanásig feszül, de abbamarad a korgás. A fejem kitisztul, felfogom, megint mennyit ettem, mit tettem, mit művelek. Kikecmergek a fürdőbe, kezet és arcot mosok. Már alig bírom nyitva tartani a szemem. Visszatámolygok a szobába, a matracomhoz, lerogyok rá, és nem érdekel, hogy kora délután van, álomba zuhanok, álomtalan álomba vagy húsz órán át.

Ez idő alatt nem bánt semmi és senki. Ez idő alatt helyreáll a világ rendje.

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!

Beküldve:

Csak annyi a dolgod, hogy ne egyél sokat!

Dagadtan A Világ Ellen_DAVE blog

Ha ezer és egy kezem volna, sem tudnám megszámolni, hányszor hallottam azt a mantrát, hogy „Én megértelek, de figyelj, csak annyi a dolgod, hogy próbálj ne enni annyit, mint eddig.” Nem, kedves, kétségtelenül jó szándékú, többnyire távoli ismerős, rokonnak rokona, havernak plusz egy fője. Nem értesz meg. Nem csak a próbálkozásról szól ez, nem csak a „nem evésről”, bárcsak ennyi volna. Elmondom, hogy mi van mögötte valójában.

Mielőtt jót akarva kedveset mondasz nekem, a kövér ismerősnek, gondold végig, hogyan teszed. Rengeteg állítás van, amelyek az amúgy valóban segítő szándék és a nettó tévképzet elhibázott szerelemgyermekeként sokkal ártalmasabbak, mintha egyszerűen nem is hoznád szóba a témát. Most egy, számomra toplistás mondatot fogok elemeire szedni, hogy lásd, egy zsigereiben, gondolkodásában is hájas ember feje mennyire félreviheti a te eredetileg bátorító-támogató törekvésedet.

  1. „Én megértelek…”

Ha az életed során még egyszer nem voltál piszkosul kövér, nemtelenné hízott ember, akkor nem tudhatod, de még elképzelni sem feltétlen tudhatod, mi minden okozhat nekem, a kövérnek indokolatlannak tetsző öngyűlöletet. A lényem, a gondolataim mélyét átszövik a komplexusok és a félelmek, amelyek mind a partra vetett bálna létemre vezethetők vissza. Nem hiszed? Múltkor elmeséltem, hogyan szoktam buszozni, valahogy úgy érdemes elképzelned.

Arra kérlek, engedd el. Ne mondd, hogy megértesz. Mondd, hogy látod, hogy nekem rossz, és szeretnél segíteni. Meg akarsz hallgatni. Vagy nem akarsz róla beszélni, ha én kerülöm a témát, mert tiszteled a bánatomat, és azt, hogy változom, változni akarok. De ne mondd, hogy értesz.

  1. „… de figyelj…”

Ezzel máris igazolod, hogy lényegében nem értesz, sőt, úgy veszi ki magát, hogy nem akarod érteni, mi is történik az agyam önmarcangoló tekervényeiben. Kommersz szállóige, hogy „minden, ami a de előtt van, nem számít”, ezzel nem értek egyet. Számít, mert kimondod, mit tagadsz meg a következő tagmondatoddal.

Figyelek rád, hallgatlak. Te beszélsz hozzám, segíteni akarsz, én pedig ezért hálás vagyok.

  1. „… csak annyi a dolgod, hogy…”

Túlevőként nem egyetlen, mindenre kiterjedő, eredendő probléma áll a viselkedésem mögött. A mentális állapotom, a tapasztalataim, a torzult emlékeim, a neveltetésem, a vágyaim, a meghiúsult vagy parlagon felejtett álmaim, a viszonyom önmagamhoz, a közösséghez, akikkel körül vagyok véve, a szexuális frusztráció, a rengeteg pofára esés és kudarc a sportokkal – és még napestig sorolhatnám -, mi minden a probléma valódi okozója. Ezeket mind, lépésről lépésre kell kezelni, amit lehet, azt fejleszteni, amit szükséges, azt pedig leépíteni. Utána már nem a szorongás, és a miatta való zabálás uralja majd az életem.

Ha tisztellek és becsüllek annyira, akkor elmondom, mi minden dolgom van, hogy helyre jöhessek. Ha szeretlek barátként, társként, kollégaként, családtagként, még a segítségedet is kérem. Ameddig ez nem történik meg, ne hidd, hogy tudod, nekem mi a dolgom.

  1. „…próbálj…”

Ha már ellőttem egy közhelypatront, egy másik már fel sem tűnik, igaz? Yoda mondta, hogy „Do or do not, there is no try”. Ez így van. A próbálkozás eredménye, hogy „na mindegy, ma már megvettem a kakaós csigát, biztos nem dobom ki, majd holnaptól megint megpróbálok kevesebbet enni.”

Akarnom kell, teszem is, és így is biztosan el fogok botlani. Fogok még idegből zabálni, leszek mattrészeg. De teszem, amit kell, hogy leszokjak ezekről. Kérlek, ne engedd, hogy próbálkozással maszatoljam el azt, ami egy valódi feladat ebben.

  1. „… ne enni annyit, mint eddig.”

Kétségtelen, hogy ebben igazad van, nem szabadna ennyit enni. De ameddig a gyomrom feketelyukként funkcionál, ameddig a fejem a nap 24 órájában korgatja a gyomromat, ameddig az evés rítusa egyet jelent a lelki nihillel és békével, addig ez baromi nehéz. Két dolog segít: terápiába járok, és felvállalom, hogy a saját étkezéseim szervezése, rendjének kialakítása meghaladja az erőmet, emiatt kiadom a kezem közül az irányítást. Nem magam veszem meg az ételt, nem magam főzöm meg, nem magam porciózom ki, nem marad nálam a döntés joga és felelőssége, hanem dietetikus által kialakított étrendet rendelek házhoz. Más jelenleg nem.

Tudd, hogy ez nem ennyire egyszerű, és az, hogy kimondod, csak újabb kudarcot jelent számomra: mert szerinted (is) ennyire egyszerű ez a téma, szerinted (is) gyenge vagyok, aki még ennyire sem képes. Nem akarok ennyit enni, de ennyit eszem – még-, engedd meg, vagy ne foglalkozz vele.

Köszönöm, hogy elolvastad a kérésem! Tudom, hogy azért tetted, mert a szándékod valódi, segíteni és támogatni akarod, aki kövérként küzd a súlyával. Jól teszed, és hálás vagyok ezért annak a barát, kolléga, rokonnak rokona, havernak plusz egy fője nevében, akire ezen sorokat olvasva gondoltál.

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!

Beküldve:

Neked buszút, nekem kövéren rémálom

Dagadtan A Világ Ellen_DAVE blog

Mindketten szoktunk buszozni, legalábbis biztosra veszem, te is utaztál már busszal. Gondoltam elmesélem, hogyan szoktam én, a kövér nő buszozni. Nem mindig, de rosszabb napokon igazi tortúra. Ha a történetem elolvasva egyetlen dolgot magaddal viszel, legyen ez: a kövér embert nem kell bántanod, megteszi helyetted más. Talán ő maga.

Tudom, mikorra kell odaérnem a találkozóra. Utálok késni, és mivel Csepel déli részén élek, a hév nem jár a teljes vonalán, átszállni sem lehet könnyen a metróra, tervezni kell, tervezek is. Egészre kell ott lennem, előtte tíz perccel szeretek megérkezni, házigazda-szerepben tetszelegve máris enyém a helyzeti és kommunikációs előny. Született budapestiként tudom, hogy Futár tervez, valami váratlan végez, így legalább negyedórával a találkozó előttre időzítem az érkezést. Az app elvégzi a matekot, kiírja, mikor kell indulnom.

Természetesen mindig legalább öt, de inkább tíz perccel korábban lépek ki a házkapun, mert kövér vagyok, normál ember sétatempójával számol a Futár, nem kéne késnem, nem tudom, mennyivel vagyok lassabb, de lassabb, az egészen biztos. Szedem a hurkáimat, pihegek és kipirulok, mire a megállóba érek. Olyan ruhákat hordok, amelyeken nem üt át az izzadság, mégiscsak értelmes nő vagyok, emiatt már nem kell aggódnom. Maszk fel, táska kézbe, gyomorba görcs, minden készen áll.

Jön a busz, megáll, ajtók nyílnak, gyűlölködő arcok szállnak le, megvetnek, próbálnak kikerülni, nyilván három méterrel a busz ajtajától állva is útban vagyok. Undorodnak tőlem, nem néznek a szemembe, magukban puffognak, a hasamra szegezik a tekintetüket, nem tudom magam elég kicsire (khm, egyáltalán kisebbre) összehúzni. Szinte mindig van egy ember, aki nekem jön, hogy érzékeltesse, nincs helyem itt.

A gyalogosok feltülekednek, én utolsóként szállok buszra. Középen kapaszkodó, az emberek hamar továbblibbennek közte és az oldalra csapódott ajtó között, én meg érzem, hogy végiggördül egy verítékcsepp a hátamon. Be fogok szorulni, egyszer biztosan, és miattam nem lehet továbbmenni, és majd mentők szednek ki, közben instalájvot tolnak a fennakadt ámbráscetről, a lelkem ottpusztul. Lépek, szédelgek, beverem a térdem a korlátba, a vállam a másik oldalt az oszlopba, meg sem rezzen az arcom, csak legyek már fent. Nem merek mély levegőt venni, hogy ezúttal is megúsztam, mert lihegésnek tűnne, és persze, hogy a kövér ember két lépcsőfokot megmászva is liheg.

Körbenézek, le akarok ülni. Nem csak lustaságból, hanem mert útban vagyok, az emberek nem tudnak tőlem leszállni, kényelmesen kapaszkodni, nem látnak ki az ablakon, és olyan ronda vagyok, ha rám néznek, felfordul a gyomruk. Le kell ülnöm, lehetőleg dupla ülésre, belülre, a táskámat ölbe véve, hogy pajzsként szoríthassam magamhoz, takarjon el az emberek elől (mintha tudna, ugyebár, höhö). Emberek mellé nem ülhetek, milyen az, hogy egy hájpacni más mellé préselődik, összeizzad, összenyom, nem lehet átmászni rajta, nem, ez szóba sem jöhet. Látok egy üres dupla ülést, de az a forgón túl van, tehát nem mehetek oda. Ha rálépek, leszakadhat, de minimum fájdalmasan nyikorog, küzd az életéért, sikoltva tiltakozik az elefánttaposás ellen. Várok, hátha.

Szerencsém van, én sokáig utazom, felszabadul egy dupla ülés. Behúzódom az ablakhoz, amennyire lehetséges, a busz falához simulok. Nem számít, hogy koszos lehetek, a kövér ember igénytelen, csinálhatok bármit, igénytelen maradok, akár koszos is lehetek. A kezem elfárad, ahogy a hasamhoz préselem a táskámat, a laptopnak nem tesz ez jót, de hát kövér ember tulajdona, majd megedződik.

Újabb megálló, emberek szállnak le, mások fel, és akkor látom, hogy egyikük kinézte, pont a mellettem lévőt, pedig több szabad hely is van. A pulzusom az egekbe szökik, alig tudom visszatartani a zihálást, magamban üvöltök, hogy ne, csak ide ne, könyörgöm, inkább a csinibaba mellé, rá persze nem nézek, felhívás volna keringőre. Leül, mellém. Mindenem megfeszítem, a combomat összepréselem, megfojtanám a táskámat, ha élne, a vállamat előrehúzom, a nyakam eltűnik, a hátam bemerevedik. Számolom a megállókat, aztán a másodperceket, próbálok nem sírni, hogy a kanyaroknál tudjak koncentrálni, nehogy véletlen hozzáérjek, ráfolyjak.

Le kell szállnom, de ő mellettem tovább utazna. A maszkom fekete, nem látszik, hogy alatta mindenütt izzadtság borítja az arcom, ez jó. Várok, hogy ne kanyarogjon a busz, tudom, hogy egy darabig még nem fékez, kedves hangon kérem, elnézést-bocsánat-kiengedne-nagyon-köszönöm-bocsásson-meg-köszönöm-szépen. A combhájam alatt az izom remeg, túl sokáig feszítettem, alig bírok ellépdelni az ajtóig. Nem nézek senkire, várom, hogy megálljunk, persze hiába engedek mindenkit magam elé, aki le akar szállni, még egy ember feláll, nyomakodik mögöttem, a hátamat, karomat böködi, hogy emlékeztessen, útban vagyok.

Lefelé kifújom a levegőt, összeszorítom a hasam, lelépek a korlát és ajtó között a járdára, pár “fürge” lépés után letépem a maszkom, mélyet lélegzem a szmogból, behunyom a szemem, majd felnézek az égre.

Ez most még sikerült.

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!

Beküldve:

Szorongás ellen zabálás: egy elfuserált beidegződés ellen nehéz küzdeni

Dagadtan A Világ Ellen_DAVE blog

Pólyáskorunktól kezdve tanuljuk, hogyan küzdjük le a félelmeinket, aggodalmainkat. Amint kialakul egy hatékony megoldás, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodunk, legyen szó halk népdaldúdolásról, sportolásról, barátoknak rinyálásról, két deci rumról vagy egy duplakolbászos pizza-somlói kombóról. Hogy melyikről könnyebb leszokni, azt ember nem mondhatja meg, az viszont biztos, hogy az evés lassú gyilkosként ideig-óráig nyugtat, azután a mélybe ránt.

A szorongást mint érzést senkinek nem kell bemutatni. Azoknak viszont, akik még nem tapasztalták magukon komolyabb fizikai tünetekkel kísérve, leírom, mivel is jár, ha nem sikerül időben legyűrni. Először csak a gyomorgörcs erősödik, hányinger kerülgeti az embert – túlevőként nálam brutális gyomorkorgást eredményez, függetlenül attól, hogy a gyomrom rohadtul nem üres – a mellkasa szorít, nehezen vesz levegőt, fulladozik. Rosszabb esetben szédülés, zsibbadás, szívtájékon szúró, fájdalmas érzés is felbukkanhat. Az ember elméje elveszíti a realitásérzékét, józanságát, és csak azt keresi-kutatja, hogyan tudná megszüntetni ezt. Sokféle stratégia létezik, meggyőződésem, hogy embereként is változó, melyik sikeres. A DAVE blogon a túlevésről fogok írni, de ha érdekel, hogyan lehet még rosszul kezelni, olvasd ex-alkoholisták írásait.

Enni kábulatig, megnyugodni és letargiába esni

Amikor az ember nem bírja tovább, úgy érzi megőrül a tehetetlenségtől, hallgat a beidegződésre, és azt teszi, amivel enyhíthet ezen a belső feszültségen.

Én eszem, ameddig van mit. Falásrohamok esetén jóllakottságról nem beszélhetünk, sem kívánt ételekről, finomságokról vagy ínyencfalatokról. A cél a fél-rosszullét, a kábaság, amikor csak az ágyig vagyok képes eltámolyogni, bedőlni, és benyomni valami B-kategóriás sorozatot vagy filmet a YouTube-ról.

Amikor véget ér a roham, van pár perc (bár inkább másodperc), amikor jó. Amikor minden rendben van, amikor nem számítanak a bajok, nem frusztrál semmi, nem gondolok semmire, ami bántana. A jóság után pedig egyetlen, mindent elsöprő hullámként tör rám a megbánás, a bűntudat (ugye a brutális mértékű bűnözést követően nem is csoda). A legmélyebb szomorúsággal vegyes öngyűlölettel teljesen eltelve pedig elalszom, véget ér a borzalmas nap.

Józan ésszel és erővel lehet legyőzni a késztetést

Egy év volt, mire ráeszméltem, hogy hogyan is étkezem (khm, zabálok), milyen minták jelennek meg ezekben a rossz szokásokban, és hol is rejlik a valódi probléma, azaz mitől és milyen mértékben szorongok. Ezt követően bő fél év volt, hogy a fizikai tüneteket össze tudtam kötni a fejemben zajló pokolpartival, durván egy hónapja vagyok képes rá, hogy különbséget tegyek valódi és szorongásűző éhség között.

Most az jön, hogy nemet mondok a zsigeri késztetésnek, hogy az evés az én életemben is megmaradjon az, ami: egy biológiai szükségletkielégítés. Ez megint nem lesz egyhetes projekt, de próbálkozom. Ezekről a kísérletekről fogok neked beszámolni itt a továbbiakban.

Emlékeztetőül: saját tapasztalatokról számoltam be fentebb, ha te ezt nem tapasztalod, az teljesen rendben van, sőt, örülök neki! Ezt szem előtt tartva ne kímélj, jöhet a komment!

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!