Beküldve:

Enni vagy nem enni: ez itt a kérdés

DAVE_Dagadtan A Világ Ellen

Vagyis nem, egyáltalán nem kérdés, a válasz mindig, minden esetben a nem enni. Nem enni, és vékony lenni, mosolyogni, örülni a karcsú deréknak, feszes bőrnek, társadalmilag elfogadott külsőnek. Túlevőként, sok-sok falásroham és terápia után már a puszta kérdésfeltételtől is görcsbe rándul a gyomrom, mert amúgy nem ennyire egyszerű a válasz. A valódi kérdés minden esetben az, hogy mit kontrollálsz, melyiket adod fel: a tested vagy érzéseid? Nincs jó döntés.

Az általam alkotott definíció szerint a túlevés az alapvetően rossz stresszkezelésből eredeztethető, mentális probléma. A túlevésből eredő elhízás és annak ezer és egy káros hatása is mind ugyanoda vezethető vissza: a fejben nem stimmelő, hibás berögzüléshez. Emiatt pedig amikor túlevésről beszélünk, akkor a valódi kérdés az, hogy mit kompenzálunk, nyomunk el, küzdünk le, vagy miben segít nekünk a falás?

Mindegy, mit csinálsz, nincs jó döntés

Ami engem illet, életem egyik folyamatosan felbukkanó, kardinális kérdése, hogy hol és milyen mértékben tudom kontrollálni a saját viselt dolgaimat, szokásaimat, érzelmeimet. Tízből tízszer csúfos kudarcot vallok, amikor úgy döntök, hogy nem, most nem falok, mert akkor más módszer kell az indokolatlan vehemenciával rámtörő szomorúság vagy düh leküzdésére. Eszköz lehet – a reflexszerű faláson kívül – az alkohol, a cigi, az alvás, minden esetben kikapcsolt mobillal és internetelvonással kísérve.

Ha mondjuk nem folyamodok káros szenvedélyhez, azaz nem követek egy amúgy sikeres megoldási stratégiát, akkor úthengerént gázol át rajtam az elnyomni lehetetlen negatív érzelem, minden kísérő nyalánkságával, úgymint pánikrohammal, irdatlan hasgörcsökkel, minden valaha volt ismerősöm picsába elküldésével, munka ignorálásával, szélsőséges esetben komplett őrülettel. Ebben az esetben nem valósul meg az a kontroll, ami a normálnak beállítható élethez szükséges.

Amennyibe mégis teszek az egészre, eszem vagy iszom vagy szívok, és rosszul leszek, bekábulok, elvesztem a kapcsolatomat a saját belsőmtől, úrrá leszek a szellemi kihívásaimon, akkor a bónuszt is zsebre kell vágnom, jelen esetben a totális önmegsemmisülést, a kudarcot, az önértékelés maradékának szétporladását. Ez az opció sem kecsegtet a kontroll élményével, talán annyival jobb is, hogy kevesebb külsőleg is könnyen beazonosítható tünettel jár.

A valódi kérdés: mivel érhető el az élet legtöbb aspektusát lefedő kontroll?

Válaszom nincs, sajnálom. Az önáltató mantráim ellenére is a sport feldühít, az olvasás bár beválik, időigényes, a tanulás – bármilyenről legyen szó – untat, a takarítás semmi változást nem hoz, az írás (szépírás) pedig felerősít.

Ha lesz sikeresen bevethető módszerem, azonnal megírom!

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!

Beküldve:

A lélektani határt nem lehet kitolni a végtelenbe

Dagadtan A Világ Ellen_DAVE blog

A hízás és annak mentális feldolgozása, elfogadása kemény meló. Kövérként tudom: folyamatos harc dúl bennem, amely során a kudarccal végződő fogyókúrás kísérleteket és a felszaladó kilókat igyekszik a fejem „kiegyensúlyozni”. Ennek az egyenletnek a végén nincs olyan eredmény, amellyel megbarátkozhatnék, ez egyenes út a veszedelembe. Tanulj a hibámból!

Mióta az eszemet tudom, kövér vagyok. Az első születésnapom felvételén látszik, ahogy anyukám szeretetteljesen mondja: „igen, ott van a nagy hasikád”, nos, az maradt és nőtt is velem. Ezzel párhuzamosan általános iskolában kezdődtek az – utólag már láthatóan – eleve kudarcra ítélt kísérletek a lefogyasztásomra. Nem értettem meg, hogy mi ennek a célja, nem tudtam elképzelni sem – amit persze édesanyám már régesrég tudott – hogy mennyi fájdalomtól, keserűségtől mentene meg, ha lefogynék. Annyit tudtam, hogy nem vagyok jó, nem vagyok elég jó, és sosem lehetek elég jó. Sokszor voltam szomorú emiatt magamban, amit igyekeztem nem mutatni, helyette faltam.

Gimnáziumban, tizenöt éves korom környékén már kezdtem megérteni, a túlsúlynak milyen következményei lesznek majd az élet minden területén, noha én kifejezetten szerencsés voltam. A közösségem nagy része elfogadott, nagyon ritkán bántottak, és igazából akkor sem olyan drámaian, hogy felnőttkoromra megmaradt volna. Anyám leckéi, miszerint kedvesnek és okosnak kell lennem, ha már szép nem vagyok, megtették a hatásukat – ez a két felvett tulajdonság segített túlélni. Ugyanakkor ilyenkorra már magamtól is akartam fogyni, változni. Minden alkalommal, amikor kerek számúvá híztam, eldöntöttem, hogy rendben, ez volt a vége, ennél kövérebb már soha nem leszek, sőt.

Nincs olyan, hogy maximum

Ez volt a legfontosabb lecke. Nincs olyan, hogy nem tudok tovább hízni, nincs olyan, hogy elérek egy plafont – hacsak bele nem halok. Addig viszont, ha magam nem teszek ellene valamit, igenis hízni fogok, még ha lassuló tempóban is, de soha „telek meg”. Nagyon sok év volt, mire ezt beláttam, két éve, huszonöt éves koromra jöttem rá, hogy itt bizony nincs határ.

Azóta minden megváltozott – már nem is akartam olyan nagyon lefogyni. Lemondtam magamról, gondolván, olyan súlykategóriába léptem, ahol a szívem időzített bomba, ahonnan nincs visszaút. Persze, ettől függetlenül voltak gyengécske kísérleteim a fogyásra, de azt a bizonyos lélektani határ számot sosem tudtam lefelé átlépni. Elkönyveltem, hogy talán a harmincéves kort sem érem meg.

Teljes kontrollvesztés következett, minden második benyomott pizzával vagy csokival kívántam, hogy ez legyen az utolsó, kapjak szívrohamot, vagy másnap ne ébredjek fel a kóma-szintű maratoni alvás után – amely jellemzően követ egy falásrohamot.

Mégis élni akarok!

Egy különösen rossz időszakomban döntenem kellett. Nem voltam elég bátor vagy határozott, hogy véget vessek az életemnek. Azóta tudom, hogy soha nem lennék képes rá, gyáva vagyok és erőtlen. Más megoldás csak egy kínálkozott: a túlélés. Akkor fordultam pszichológushoz. Vele kétéves munkában vagyunk, rájöttem, mikor és hogyan eszem, mi okozza a problémát, mik az eredendő okok, és most azon dolgozunk, hogy megtanuljam ezeket másképp kezelni.

Az első évben sokszor elbizonytalanodtam, hogy minek kell ez, nincs kedvem, nincs bennem kitartás, lusta, igénytelen dagadék vagyok, jobb lenne nélkülem a világnak, az egészségügyet sem terhelném, ésatöbbi.

Akkor esett meg, hogy egy céges fotózás után megláttam a képeket magamról. Annyira megijedtem attól, hogy fel sem ismertem az engem prezentáló parókás pacahalat, hogy önkívületben menekültem hazafelé. Futni kellett a hévhez, siettem, és léptem egy rosszat. A térdem reccsent, olyan fájdalom hasított belé, mintha nyárssal szúrnák át. Alig bírtam felszállni a hévre, ott leültem, és megállás nélkül, némán zokogtam.

Lepergett előttem az életem. Ha nem változtatok, talán sosem leszek képes megmozdulni. Ha nem tudok meghalni, akkor nyomorultan, önhibából mozgásképtelenül, undorítóan kell élnem. Rá kellett jönnöm, hogy ez az élet még annyira sem alternatíva, mint az öngyilkosság. Ez nem válhat valóra.

Láthatáron a lélektani határ

Az utóbbi hetekben sokat változtattam – konkrétan mindent magam körül. Célokat fogalmaztam meg, hozzá feladatokat rendeltem karrier, hobbi és egészség terén, és mindegyik feladatokat elkezdtem lépésről lépésre megvalósítani. Érkeznek hozzám a kiporciózott és egészséges ételek, sportolok, tanulok angolul, tanulok érettségire, hogy egyetemre felvételizhessek, dolgozom, írok. Idestova tíz év után először érzem, hogy elindultam, haladok valamerre, már nem csak álmodozom róla, ténylegesen változom.

Lassan, nagyon lassan, de pár kilócska is elindult lefelé. Oldódik rólam a zsír-szkafander, amely végtelennek tetsző évek óta teljességgel elzár a világtól, újra feltűnt a határon az a szám, amelyet átlépve reménytelennek láttam az életem. Ki tudja, talán egy hónap múlva elérem, két hónap múlva át is lépem, és kitáncolok a magamban definiált halálos zónából.

Ne feledd, nem vagyok követendő példa: hagytam olyan súlyosan elhúzódni a változást, ameddig komoly egészségügyi, mentális és lelki problémák hada alakult ki a testemben. Háromszor több munka és erő kell a sikerig, mintha időben észbe kapok, és nem tudom megmondani, hogy képes leszek-e rá. De azt tudom, hogy akarom, jobban mint valaha, és megteszem mindazt, amire most képes vagyok.

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!

Beküldve:

Falásroham: így zajlik egy túlevő fejében

DAVE blog_Dagadtan A Világ Ellen

Egy hónapja nem volt falásrohamom, emiatt hálás vagyok. Most, hogy megint megtörtént, azért vagyok hálás, hogy frissen, ébredés után le tudom írni, mi zajlik le bennem, a túlevőben ilyenkor. Ha elkezdődik, nincs visszaút, ki kell pörgetni, túl kell esni rajta, legközelebb pedig még jobban figyelni a kiváltó okokra. Túlélni, és megint küzdeni ellene.

A mellkasom összeszűkült, fulladok, nem kapok levegőt. Egyre nagyobbakat harapok a semmibe, hátha jut belőle némi oxigén a tüdőmbe. A mellkasom szúr, a szívemet zsákvarrótűk döfködik, a kezem meg-megremeg. Le kell ülnöm, előrehajolok, a hashájamat a combomhoz préselem, a mellemet a térdemhez, egyetlen lüktető hájkupaccá válok, reszketek, nem bírom tovább.

A gyomrom korog, belerázkódik a teljes testem, a fülemben visszhangzik a morgás. Nézek előre, a padlóra, de nem látok, nem fogok fel semmit. A fejemben dübörög a gyomorkorgás, dvorzsák szerenádja szakadozik, csak annyi marad belőle, hogy a korgásom felveszi a zene ütemét. A szememből folyik a könny, nem is emlékszem, mikor indult meg, csípi az arcom, fáj a vájat.

Szédülök, amikor felegyenesedem. Felállok a kanapéról, odabotladozom a fotelig, lerogyok, az ölembe húzom a laptopot, netpincér, legutóbbi rendelés, kápés fizetés, mire lesz az elég, nem számít, legyen itt, érdesburgonya és pizza. Váltok lejátszási listát, szomorús-alvós-lassú klasszikusokat teszek be, Chopin, na végre, legalább tudom, hogyan kell írni a nevét. A laptopot átteszem az ölemből a dohányzóasztalra, felállok, kicsoszogok a konyhába. Nem veszem észre, hogy csoszogok, ami szerencse, mert gyűlölök csoszogni, a legundorítóbb kövérszokások egyike, nem kéne ekkora láb, amit már nem tudsz megemelni, hájdagály!

Feltépem a hűtőt, keresem az ételt. A megrendelt diétás porciókon kívül van benne egy fél üveg diétás lekvár, egy szinte érintetlen üveg szójaszósz, háromféle bor, mogyorós vodka, hát mi más, és víz helyes csatos üvegekben. Kiveszem a vodkát és az adagokat, azokat egyesével a hűtő mögötti asztalkára teszem. Nem fáradok tálalással vagy bármi flanccal, tiszta villát fogok, és sorra nyomom be magamba a fogásokat. Általában szeretem ezeket az ételeket, élvezem az ízüket, állagukat, illatukat, zöld-fűszerezésüket, most viszont mintha hungarocellt rágcsálnék. Épp csak annyit rágok rajtuk, hogy le lehessen nyelni őket. Kifogy az egyik doboz, félreteszem, jön a másik, ameddig van mit enni. Az egynapos adagból csak a tízórai joghurtot és a reggelihez való csalamádét hagyom meg. Közben megiszom fél liter vizet, azt is inkább csak azért, hogy könnyebben csússzanak az ízetlen falatok.

Visszamegyek a nappaliba, ugyanabba a fotelbe omlok bele, mint korábban. Kell egy YouTube videó, valami, ami elvonja a figyelmem a dübörgő korgásról, amíg megjön a pizza. Végiglapozom a csatornákat. Könyvkritikáktól kíméljetek, majd az ÉS-Kvartettet nézem meg, Tompa Andrea Hazájával, amit azért nem olvasok egy hete, mert félek, hogy a magamfajta nyomorultak lesznek, akik a Hazát tönkreteszik. Sikerre hangolva, Sikerkapszula, menjetek a francba. Puzsér is csak kétórás anyázásokat tesz fel, Dancsó már rég nem vicces, marad valami kommersz gagyiság, aminek már akkor elfelejtem a címét, amikor rákattintok. Túl kommersz, nem köt le.

A kalkuláció szerint tizenegy perce itt kéne legyen a futár, de nem jött. A telefonon benyomom a Duolingót, zsinórba harmadszor gépelem be, hogy I drinks coffee, de nem tűnik fel.

Csöngetnek, annyira vagyok pont magamnál, hogy megkérdezzem, ki az. Válasz nincs, megkérdezem, hogy kihez jött, milyen ügyben, miért keres, kit is keres, nincs válasz. Ez a futár lesz, a gyökér, akinek férfi hangja van, pedig nő, bár ezt a mai világban nem tudhatjuk. Feljön, nem köszön, rámböfögi az árat, fizetek. Adok neki borravalót, pedig engem sem vet fel a pénz, kevesli, épphogy nem köp le. Elköszönök, kevés híján az orrára nem csapom az ajtót, hogy érezze, nem csak neki van rossz kedve.

Bemegyek a laptophoz, ész nélkül tömöm magamba az ételt. Úgy fest, van hatása a diétának, a szokásos adag fele megy le, pedig gyűröm.

És akkor, akkor történik meg.

A gyomrom pattanásig feszül, de abbamarad a korgás. A fejem kitisztul, felfogom, megint mennyit ettem, mit tettem, mit művelek. Kikecmergek a fürdőbe, kezet és arcot mosok. Már alig bírom nyitva tartani a szemem. Visszatámolygok a szobába, a matracomhoz, lerogyok rá, és nem érdekel, hogy kora délután van, álomba zuhanok, álomtalan álomba vagy húsz órán át.

Ez idő alatt nem bánt semmi és senki. Ez idő alatt helyreáll a világ rendje.

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!

Beküldve:

Csak annyi a dolgod, hogy ne egyél sokat!

Dagadtan A Világ Ellen_DAVE blog

Ha ezer és egy kezem volna, sem tudnám megszámolni, hányszor hallottam azt a mantrát, hogy „Én megértelek, de figyelj, csak annyi a dolgod, hogy próbálj ne enni annyit, mint eddig.” Nem, kedves, kétségtelenül jó szándékú, többnyire távoli ismerős, rokonnak rokona, havernak plusz egy fője. Nem értesz meg. Nem csak a próbálkozásról szól ez, nem csak a „nem evésről”, bárcsak ennyi volna. Elmondom, hogy mi van mögötte valójában.

Mielőtt jót akarva kedveset mondasz nekem, a kövér ismerősnek, gondold végig, hogyan teszed. Rengeteg állítás van, amelyek az amúgy valóban segítő szándék és a nettó tévképzet elhibázott szerelemgyermekeként sokkal ártalmasabbak, mintha egyszerűen nem is hoznád szóba a témát. Most egy, számomra toplistás mondatot fogok elemeire szedni, hogy lásd, egy zsigereiben, gondolkodásában is hájas ember feje mennyire félreviheti a te eredetileg bátorító-támogató törekvésedet.

  1. „Én megértelek…”

Ha az életed során még egyszer nem voltál piszkosul kövér, nemtelenné hízott ember, akkor nem tudhatod, de még elképzelni sem feltétlen tudhatod, mi minden okozhat nekem, a kövérnek indokolatlannak tetsző öngyűlöletet. A lényem, a gondolataim mélyét átszövik a komplexusok és a félelmek, amelyek mind a partra vetett bálna létemre vezethetők vissza. Nem hiszed? Múltkor elmeséltem, hogyan szoktam buszozni, valahogy úgy érdemes elképzelned.

Arra kérlek, engedd el. Ne mondd, hogy megértesz. Mondd, hogy látod, hogy nekem rossz, és szeretnél segíteni. Meg akarsz hallgatni. Vagy nem akarsz róla beszélni, ha én kerülöm a témát, mert tiszteled a bánatomat, és azt, hogy változom, változni akarok. De ne mondd, hogy értesz.

  1. „… de figyelj…”

Ezzel máris igazolod, hogy lényegében nem értesz, sőt, úgy veszi ki magát, hogy nem akarod érteni, mi is történik az agyam önmarcangoló tekervényeiben. Kommersz szállóige, hogy „minden, ami a de előtt van, nem számít”, ezzel nem értek egyet. Számít, mert kimondod, mit tagadsz meg a következő tagmondatoddal.

Figyelek rád, hallgatlak. Te beszélsz hozzám, segíteni akarsz, én pedig ezért hálás vagyok.

  1. „… csak annyi a dolgod, hogy…”

Túlevőként nem egyetlen, mindenre kiterjedő, eredendő probléma áll a viselkedésem mögött. A mentális állapotom, a tapasztalataim, a torzult emlékeim, a neveltetésem, a vágyaim, a meghiúsult vagy parlagon felejtett álmaim, a viszonyom önmagamhoz, a közösséghez, akikkel körül vagyok véve, a szexuális frusztráció, a rengeteg pofára esés és kudarc a sportokkal – és még napestig sorolhatnám -, mi minden a probléma valódi okozója. Ezeket mind, lépésről lépésre kell kezelni, amit lehet, azt fejleszteni, amit szükséges, azt pedig leépíteni. Utána már nem a szorongás, és a miatta való zabálás uralja majd az életem.

Ha tisztellek és becsüllek annyira, akkor elmondom, mi minden dolgom van, hogy helyre jöhessek. Ha szeretlek barátként, társként, kollégaként, családtagként, még a segítségedet is kérem. Ameddig ez nem történik meg, ne hidd, hogy tudod, nekem mi a dolgom.

  1. „…próbálj…”

Ha már ellőttem egy közhelypatront, egy másik már fel sem tűnik, igaz? Yoda mondta, hogy „Do or do not, there is no try”. Ez így van. A próbálkozás eredménye, hogy „na mindegy, ma már megvettem a kakaós csigát, biztos nem dobom ki, majd holnaptól megint megpróbálok kevesebbet enni.”

Akarnom kell, teszem is, és így is biztosan el fogok botlani. Fogok még idegből zabálni, leszek mattrészeg. De teszem, amit kell, hogy leszokjak ezekről. Kérlek, ne engedd, hogy próbálkozással maszatoljam el azt, ami egy valódi feladat ebben.

  1. „… ne enni annyit, mint eddig.”

Kétségtelen, hogy ebben igazad van, nem szabadna ennyit enni. De ameddig a gyomrom feketelyukként funkcionál, ameddig a fejem a nap 24 órájában korgatja a gyomromat, ameddig az evés rítusa egyet jelent a lelki nihillel és békével, addig ez baromi nehéz. Két dolog segít: terápiába járok, és felvállalom, hogy a saját étkezéseim szervezése, rendjének kialakítása meghaladja az erőmet, emiatt kiadom a kezem közül az irányítást. Nem magam veszem meg az ételt, nem magam főzöm meg, nem magam porciózom ki, nem marad nálam a döntés joga és felelőssége, hanem dietetikus által kialakított étrendet rendelek házhoz. Más jelenleg nem.

Tudd, hogy ez nem ennyire egyszerű, és az, hogy kimondod, csak újabb kudarcot jelent számomra: mert szerinted (is) ennyire egyszerű ez a téma, szerinted (is) gyenge vagyok, aki még ennyire sem képes. Nem akarok ennyit enni, de ennyit eszem – még-, engedd meg, vagy ne foglalkozz vele.

Köszönöm, hogy elolvastad a kérésem! Tudom, hogy azért tetted, mert a szándékod valódi, segíteni és támogatni akarod, aki kövérként küzd a súlyával. Jól teszed, és hálás vagyok ezért annak a barát, kolléga, rokonnak rokona, havernak plusz egy fője nevében, akire ezen sorokat olvasva gondoltál.

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!

Beküldve:

Szorongás ellen zabálás: egy elfuserált beidegződés ellen nehéz küzdeni

Dagadtan A Világ Ellen_DAVE blog

Pólyáskorunktól kezdve tanuljuk, hogyan küzdjük le a félelmeinket, aggodalmainkat. Amint kialakul egy hatékony megoldás, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodunk, legyen szó halk népdaldúdolásról, sportolásról, barátoknak rinyálásról, két deci rumról vagy egy duplakolbászos pizza-somlói kombóról. Hogy melyikről könnyebb leszokni, azt ember nem mondhatja meg, az viszont biztos, hogy az evés lassú gyilkosként ideig-óráig nyugtat, azután a mélybe ránt.

A szorongást mint érzést senkinek nem kell bemutatni. Azoknak viszont, akik még nem tapasztalták magukon komolyabb fizikai tünetekkel kísérve, leírom, mivel is jár, ha nem sikerül időben legyűrni. Először csak a gyomorgörcs erősödik, hányinger kerülgeti az embert – túlevőként nálam brutális gyomorkorgást eredményez, függetlenül attól, hogy a gyomrom rohadtul nem üres – a mellkasa szorít, nehezen vesz levegőt, fulladozik. Rosszabb esetben szédülés, zsibbadás, szívtájékon szúró, fájdalmas érzés is felbukkanhat. Az ember elméje elveszíti a realitásérzékét, józanságát, és csak azt keresi-kutatja, hogyan tudná megszüntetni ezt. Sokféle stratégia létezik, meggyőződésem, hogy embereként is változó, melyik sikeres. A DAVE blogon a túlevésről fogok írni, de ha érdekel, hogyan lehet még rosszul kezelni, olvasd ex-alkoholisták írásait.

Enni kábulatig, megnyugodni és letargiába esni

Amikor az ember nem bírja tovább, úgy érzi megőrül a tehetetlenségtől, hallgat a beidegződésre, és azt teszi, amivel enyhíthet ezen a belső feszültségen.

Én eszem, ameddig van mit. Falásrohamok esetén jóllakottságról nem beszélhetünk, sem kívánt ételekről, finomságokról vagy ínyencfalatokról. A cél a fél-rosszullét, a kábaság, amikor csak az ágyig vagyok képes eltámolyogni, bedőlni, és benyomni valami B-kategóriás sorozatot vagy filmet a YouTube-ról.

Amikor véget ér a roham, van pár perc (bár inkább másodperc), amikor jó. Amikor minden rendben van, amikor nem számítanak a bajok, nem frusztrál semmi, nem gondolok semmire, ami bántana. A jóság után pedig egyetlen, mindent elsöprő hullámként tör rám a megbánás, a bűntudat (ugye a brutális mértékű bűnözést követően nem is csoda). A legmélyebb szomorúsággal vegyes öngyűlölettel teljesen eltelve pedig elalszom, véget ér a borzalmas nap.

Józan ésszel és erővel lehet legyőzni a késztetést

Egy év volt, mire ráeszméltem, hogy hogyan is étkezem (khm, zabálok), milyen minták jelennek meg ezekben a rossz szokásokban, és hol is rejlik a valódi probléma, azaz mitől és milyen mértékben szorongok. Ezt követően bő fél év volt, hogy a fizikai tüneteket össze tudtam kötni a fejemben zajló pokolpartival, durván egy hónapja vagyok képes rá, hogy különbséget tegyek valódi és szorongásűző éhség között.

Most az jön, hogy nemet mondok a zsigeri késztetésnek, hogy az evés az én életemben is megmaradjon az, ami: egy biológiai szükségletkielégítés. Ez megint nem lesz egyhetes projekt, de próbálkozom. Ezekről a kísérletekről fogok neked beszámolni itt a továbbiakban.

Emlékeztetőül: saját tapasztalatokról számoltam be fentebb, ha te ezt nem tapasztalod, az teljesen rendben van, sőt, örülök neki! Ezt szem előtt tartva ne kímélj, jöhet a komment!

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!