Beküldve:

Enni vagy nem enni: ez itt a kérdés

DAVE_Dagadtan A Világ Ellen

Vagyis nem, egyáltalán nem kérdés, a válasz mindig, minden esetben a nem enni. Nem enni, és vékony lenni, mosolyogni, örülni a karcsú deréknak, feszes bőrnek, társadalmilag elfogadott külsőnek. Túlevőként, sok-sok falásroham és terápia után már a puszta kérdésfeltételtől is görcsbe rándul a gyomrom, mert amúgy nem ennyire egyszerű a válasz. A valódi kérdés minden esetben az, hogy mit kontrollálsz, melyiket adod fel: a tested vagy érzéseid? Nincs jó döntés.

Az általam alkotott definíció szerint a túlevés az alapvetően rossz stresszkezelésből eredeztethető, mentális probléma. A túlevésből eredő elhízás és annak ezer és egy káros hatása is mind ugyanoda vezethető vissza: a fejben nem stimmelő, hibás berögzüléshez. Emiatt pedig amikor túlevésről beszélünk, akkor a valódi kérdés az, hogy mit kompenzálunk, nyomunk el, küzdünk le, vagy miben segít nekünk a falás?

Mindegy, mit csinálsz, nincs jó döntés

Ami engem illet, életem egyik folyamatosan felbukkanó, kardinális kérdése, hogy hol és milyen mértékben tudom kontrollálni a saját viselt dolgaimat, szokásaimat, érzelmeimet. Tízből tízszer csúfos kudarcot vallok, amikor úgy döntök, hogy nem, most nem falok, mert akkor más módszer kell az indokolatlan vehemenciával rámtörő szomorúság vagy düh leküzdésére. Eszköz lehet – a reflexszerű faláson kívül – az alkohol, a cigi, az alvás, minden esetben kikapcsolt mobillal és internetelvonással kísérve.

Ha mondjuk nem folyamodok káros szenvedélyhez, azaz nem követek egy amúgy sikeres megoldási stratégiát, akkor úthengerént gázol át rajtam az elnyomni lehetetlen negatív érzelem, minden kísérő nyalánkságával, úgymint pánikrohammal, irdatlan hasgörcsökkel, minden valaha volt ismerősöm picsába elküldésével, munka ignorálásával, szélsőséges esetben komplett őrülettel. Ebben az esetben nem valósul meg az a kontroll, ami a normálnak beállítható élethez szükséges.

Amennyibe mégis teszek az egészre, eszem vagy iszom vagy szívok, és rosszul leszek, bekábulok, elvesztem a kapcsolatomat a saját belsőmtől, úrrá leszek a szellemi kihívásaimon, akkor a bónuszt is zsebre kell vágnom, jelen esetben a totális önmegsemmisülést, a kudarcot, az önértékelés maradékának szétporladását. Ez az opció sem kecsegtet a kontroll élményével, talán annyival jobb is, hogy kevesebb külsőleg is könnyen beazonosítható tünettel jár.

A valódi kérdés: mivel érhető el az élet legtöbb aspektusát lefedő kontroll?

Válaszom nincs, sajnálom. Az önáltató mantráim ellenére is a sport feldühít, az olvasás bár beválik, időigényes, a tanulás – bármilyenről legyen szó – untat, a takarítás semmi változást nem hoz, az írás (szépírás) pedig felerősít.

Ha lesz sikeresen bevethető módszerem, azonnal megírom!

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!

Beküldve:

A legnagyobb hiánycikk ma az erőfeszítés

Dagadtan A Világ Ellen_DAVE blog

Szakmai kudarc-sorozatot követően egyre többet merengek azon, hogy amúgy mi a franc baj van velem, meg úgy az egész világgal, és egyáltalán miért nem passzolunk egymáshoz? A megfejtés hosszadalmas, de megérheti végigpörgetned, hátha te is felismersz javítandó mintákat a saját életedben! Ha nincs kedved, nem csigázlak tovább: kikopóban van az erőfeszítés és a tisztelet az általános viselkedésünkből, az enyémből és a világéból is. Szigorúan szubjektív szöveg következik!

Kommunikációs szakemberként dolgozom. Imádott csapatommal többedszer futunk bele abba, hogy fejünkön pörgünk, dolgozunk egy ügyfél sikeréért, aztán a partner, akinek terveztünk vagy megvalósítottunk egy kisebb-nagyobb projektet, széttárja a karját, hogy hát ő fizetni nem akar ezért. Vagy ha fizet, akkor a miénk mellett anyánk és apánk és nagyszüleink bőrét is le akarja hámozni, és csak pislog, mint hal a szatyorban, hogy miért nem akarunk napi 12 órát dolgozni, ha napi kettőről állapodtunk meg. Jelen blogposzt szempontjából teljesen lényegtelen, hogy mivel foglalkozom, lehetnék fanatikus adatrögzítő, fuvola szólista vagy kőfejtő – akkor is szembesülnék ezzel a hozzáállással, miszerint eredményt követelnek tőlem, de azokat a feltételeket nem teremtik meg, amellyel az eredmény elérhető lenne.

Fejest ugrottam a depressziómba, és sokáig merengtem, hogy miért zavar ez ennyire, és mi lehet az én hibám ebben a rendszerben, ami miatt legszívesebben csak ütnék, ha meghallom az email érkezését jelző telefonpittyegést.

Két fontos konklúzióval zártam a friss pokoljárásomat:

  1. A tartalmatlan sikerorientáció visszanyal: ha nem fektetünk erőt, energiát, munkát vagy pénzt egy ügybe, nem fog megtérülni, nem lehet nyereséges. (Kivételt ez alól a lottó telitalálat és az örökösödés képez.) Manapság minden a külsőségekről szól, a kommunikációs szokásainkon túl minden más is kiüresedik. A kapcsolataink megóvásáért nem teszünk, hanem kitöröljük, mintha nem is lettek volna. Megnézünk három motivációs videót, fizetünk egy siker-tanfolyamot, majd hátradőlünk, hogy innentől ölünkbe hullhasson a karrier. Segítség, szakmai meglátás jöhet, de fizetni persze nem vagyunk hajlandóak érte. Ha mégis, legyen elég annyi, hogy kifizettük a szakértőt, legyen az pszichológus, személyi edző, dietetikus vagy angol tanár, nekünk már ne kelljen tenni is a cél eléréséért többet.
  2. A tisztelet teljes hiánya mindenkinek káros. A legnagyobb baj azzal, hogy nem teszünk erőfeszítéseket, hogy ezzel minden értelmét veszti: a félgőzzel, de csak-csak beletolt munka, pénz, energia, a segítő szakértő munkája, abszolúte minden. Nap végén pedig annyi történik, hogy nem haladtunk, nem fejlődtünk, ellenben bezsebelhettünk egy kudarcélményt.

Eszmefuttatásom ezen pontján sajnos képtelen voltam tágabb perspektívába váltani, és végigtekinteni a szakmai utamon túl a vágyaim eléréséért (legyen szó a kritikusi és írói pályáról, egy egészséges testkép ill. mentális stabilitás eléréséről), a mindennapjaim kiszámíthatóságáért tett erőfeszítéseimről, rá kellett döbbennem, hogy bőven van hova fejlődni.

  • Nem elég kevesebbet és jól enni (bár kétségkívül ez mindennek az alapja), nem szabad ellustálkodni a sportot! A fogyásom, bár elindult, megtorpant, muszáj rátenni még egy lapáttal, különben nem fog menni.
  • Ha karriert akarok, súlyozni kell a befektetett energiát azokba a területekbe, ahonnan várhatok eredményt!
  • Ha valamit félgőzzel csinálok, csak kétszer vagy háromszor vagy ötször annyi idő alatt érem el a célom, pedig minek kéne kidobni az időt és energiát az ablakon?
  • Ha én nem tisztelem a célomat, akkor ki fogja?

Azt gondolom, hogy manapság a két legnagyobb hiánycikk az életünkből az erőfeszítés és a tisztelet. Ahhoz, hogy profitáljunk a mindennapi feladataink elvégzéséből, fejlődni és gyarapodni tudjunk (az én esetemben inkább csökkenni, de értitek), többet kell tenni, mindig egy kicsivel, egy csapott, aztán egy púpozott lapátnyival többet, tisztelve azt a célt, amelyet mellesleg magunk definiálunk.

Szubjektív okoskodás vége, legközelebb robbantom a humorpatront!

A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!