Egy hónapja nem volt falásrohamom, emiatt hálás vagyok. Most, hogy megint megtörtént, azért vagyok hálás, hogy frissen, ébredés után le tudom írni, mi zajlik le bennem, a túlevőben ilyenkor. Ha elkezdődik, nincs visszaút, ki kell pörgetni, túl kell esni rajta, legközelebb pedig még jobban figyelni a kiváltó okokra. Túlélni, és megint küzdeni ellene.
A mellkasom összeszűkült, fulladok, nem kapok levegőt. Egyre nagyobbakat harapok a semmibe, hátha jut belőle némi oxigén a tüdőmbe. A mellkasom szúr, a szívemet zsákvarrótűk döfködik, a kezem meg-megremeg. Le kell ülnöm, előrehajolok, a hashájamat a combomhoz préselem, a mellemet a térdemhez, egyetlen lüktető hájkupaccá válok, reszketek, nem bírom tovább.
A gyomrom korog, belerázkódik a teljes testem, a fülemben visszhangzik a morgás. Nézek előre, a padlóra, de nem látok, nem fogok fel semmit. A fejemben dübörög a gyomorkorgás, dvorzsák szerenádja szakadozik, csak annyi marad belőle, hogy a korgásom felveszi a zene ütemét. A szememből folyik a könny, nem is emlékszem, mikor indult meg, csípi az arcom, fáj a vájat.
Szédülök, amikor felegyenesedem. Felállok a kanapéról, odabotladozom a fotelig, lerogyok, az ölembe húzom a laptopot, netpincér, legutóbbi rendelés, kápés fizetés, mire lesz az elég, nem számít, legyen itt, érdesburgonya és pizza. Váltok lejátszási listát, szomorús-alvós-lassú klasszikusokat teszek be, Chopin, na végre, legalább tudom, hogyan kell írni a nevét. A laptopot átteszem az ölemből a dohányzóasztalra, felállok, kicsoszogok a konyhába. Nem veszem észre, hogy csoszogok, ami szerencse, mert gyűlölök csoszogni, a legundorítóbb kövérszokások egyike, nem kéne ekkora láb, amit már nem tudsz megemelni, hájdagály!
Feltépem a hűtőt, keresem az ételt. A megrendelt diétás porciókon kívül van benne egy fél üveg diétás lekvár, egy szinte érintetlen üveg szójaszósz, háromféle bor, mogyorós vodka, hát mi más, és víz helyes csatos üvegekben. Kiveszem a vodkát és az adagokat, azokat egyesével a hűtő mögötti asztalkára teszem. Nem fáradok tálalással vagy bármi flanccal, tiszta villát fogok, és sorra nyomom be magamba a fogásokat. Általában szeretem ezeket az ételeket, élvezem az ízüket, állagukat, illatukat, zöld-fűszerezésüket, most viszont mintha hungarocellt rágcsálnék. Épp csak annyit rágok rajtuk, hogy le lehessen nyelni őket. Kifogy az egyik doboz, félreteszem, jön a másik, ameddig van mit enni. Az egynapos adagból csak a tízórai joghurtot és a reggelihez való csalamádét hagyom meg. Közben megiszom fél liter vizet, azt is inkább csak azért, hogy könnyebben csússzanak az ízetlen falatok.
Visszamegyek a nappaliba, ugyanabba a fotelbe omlok bele, mint korábban. Kell egy YouTube videó, valami, ami elvonja a figyelmem a dübörgő korgásról, amíg megjön a pizza. Végiglapozom a csatornákat. Könyvkritikáktól kíméljetek, majd az ÉS-Kvartettet nézem meg, Tompa Andrea Hazájával, amit azért nem olvasok egy hete, mert félek, hogy a magamfajta nyomorultak lesznek, akik a Hazát tönkreteszik. Sikerre hangolva, Sikerkapszula, menjetek a francba. Puzsér is csak kétórás anyázásokat tesz fel, Dancsó már rég nem vicces, marad valami kommersz gagyiság, aminek már akkor elfelejtem a címét, amikor rákattintok. Túl kommersz, nem köt le.
A kalkuláció szerint tizenegy perce itt kéne legyen a futár, de nem jött. A telefonon benyomom a Duolingót, zsinórba harmadszor gépelem be, hogy I drinks coffee, de nem tűnik fel.
Csöngetnek, annyira vagyok pont magamnál, hogy megkérdezzem, ki az. Válasz nincs, megkérdezem, hogy kihez jött, milyen ügyben, miért keres, kit is keres, nincs válasz. Ez a futár lesz, a gyökér, akinek férfi hangja van, pedig nő, bár ezt a mai világban nem tudhatjuk. Feljön, nem köszön, rámböfögi az árat, fizetek. Adok neki borravalót, pedig engem sem vet fel a pénz, kevesli, épphogy nem köp le. Elköszönök, kevés híján az orrára nem csapom az ajtót, hogy érezze, nem csak neki van rossz kedve.
Bemegyek a laptophoz, ész nélkül tömöm magamba az ételt. Úgy fest, van hatása a diétának, a szokásos adag fele megy le, pedig gyűröm.
És akkor, akkor történik meg.
A gyomrom pattanásig feszül, de abbamarad a korgás. A fejem kitisztul, felfogom, megint mennyit ettem, mit tettem, mit művelek. Kikecmergek a fürdőbe, kezet és arcot mosok. Már alig bírom nyitva tartani a szemem. Visszatámolygok a szobába, a matracomhoz, lerogyok rá, és nem érdekel, hogy kora délután van, álomba zuhanok, álomtalan álomba vagy húsz órán át.
Ez idő alatt nem bánt semmi és senki. Ez idő alatt helyreáll a világ rendje.
A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!
