Szakmai kudarc-sorozatot követően egyre többet merengek azon, hogy amúgy mi a franc baj van velem, meg úgy az egész világgal, és egyáltalán miért nem passzolunk egymáshoz? A megfejtés hosszadalmas, de megérheti végigpörgetned, hátha te is felismersz javítandó mintákat a saját életedben! Ha nincs kedved, nem csigázlak tovább: kikopóban van az erőfeszítés és a tisztelet az általános viselkedésünkből, az enyémből és a világéból is. Szigorúan szubjektív szöveg következik!
Kommunikációs szakemberként dolgozom. Imádott csapatommal többedszer futunk bele abba, hogy fejünkön pörgünk, dolgozunk egy ügyfél sikeréért, aztán a partner, akinek terveztünk vagy megvalósítottunk egy kisebb-nagyobb projektet, széttárja a karját, hogy hát ő fizetni nem akar ezért. Vagy ha fizet, akkor a miénk mellett anyánk és apánk és nagyszüleink bőrét is le akarja hámozni, és csak pislog, mint hal a szatyorban, hogy miért nem akarunk napi 12 órát dolgozni, ha napi kettőről állapodtunk meg. Jelen blogposzt szempontjából teljesen lényegtelen, hogy mivel foglalkozom, lehetnék fanatikus adatrögzítő, fuvola szólista vagy kőfejtő – akkor is szembesülnék ezzel a hozzáállással, miszerint eredményt követelnek tőlem, de azokat a feltételeket nem teremtik meg, amellyel az eredmény elérhető lenne.
Fejest ugrottam a depressziómba, és sokáig merengtem, hogy miért zavar ez ennyire, és mi lehet az én hibám ebben a rendszerben, ami miatt legszívesebben csak ütnék, ha meghallom az email érkezését jelző telefonpittyegést.
Két fontos konklúzióval zártam a friss pokoljárásomat:
Eszmefuttatásom ezen pontján sajnos képtelen voltam tágabb perspektívába váltani, és végigtekinteni a szakmai utamon túl a vágyaim eléréséért (legyen szó a kritikusi és írói pályáról, egy egészséges testkép ill. mentális stabilitás eléréséről), a mindennapjaim kiszámíthatóságáért tett erőfeszítéseimről, rá kellett döbbennem, hogy bőven van hova fejlődni.
Azt gondolom, hogy manapság a két legnagyobb hiánycikk az életünkből az erőfeszítés és a tisztelet. Ahhoz, hogy profitáljunk a mindennapi feladataink elvégzéséből, fejlődni és gyarapodni tudjunk (az én esetemben inkább csökkenni, de értitek), többet kell tenni, mindig egy kicsivel, egy csapott, aztán egy púpozott lapátnyival többet, tisztelve azt a célt, amelyet mellesleg magunk definiálunk.
Szubjektív okoskodás vége, legközelebb robbantom a humorpatront!
A DAVE blog elköltözött! Friss tartalmak továbbra készülnek, de nem ezen a felületen. Ha érdekelnek az új agymenések, nyelvi fejtegetések, konyhapszichológia némi tapasztalattal megfűszerezve, vagy a legőszintébb kövérsztorik, folytasd az olvasást a Dagadtan A Világ Ellen blog.hu-s oldalán! Amennyiben egyéb személyes részletek is érdekelnek velem kapcsolatban, esetleg volnának más témajavaslataid, keress fel Instagramon!